Kitano filmjeit nagyon szeretem. pláne, ha épp nem yakuzának gondolja magát - ám az esetek többségében yakuzának gondolja magát. a Takeshis óta, ami leginkább egyfajta fan-kollázs, elvesztettem szem elől. aztán tavaly jött az outrage / azaz autoreiji - ez annyira szép, amikor angol szavakat a fonetika szerint átírt japánra váltják, mint a ghost in the shell: inosensu - azóta se tudom, van-e egyáltalán fogalom és terminus a japán nyelvben az ártatlanságra (szerintem nincs) - de visszatérve Kitanohoz. azaz Beathez.
a mostani film címéből - beyond outrage - már sejthető, hogy az első részhez képest (a tavalyi outrage, ugyebár) itt a második. és míg az első alapvetően akció/yakuza hentelés a la kitano (azaz mindvégig ott egy hátsó pszichológiai vonal) addig ez az ikerpárja a történetnek. ez a film ugyanis a legnyomasztóbb és nihilistább, amit Takeshi név alatt ismerek. lassabb jelenetek, hosszú snittek, számtalan, első pillantásra felesleges álló másodpercek. Kitanoban az a jó, hogy tud az első néző szemével filmet készíteni. van idő és van hely gondolkodni és bizony van annyira tekervényes a történet is (sajnos az első részt nem láttam, így nekem pláne tekervényesebb volt) hogy egyre csak süpped az ember és a végén egy nagy massza közepén találja magát, Beat Takeshivel együtt. ez a nihilista és félelmetes hangulat egyébként feminin, ellentétben a David Lynch jelezte maszkulin fajtával. nem barátságos, de simogat a maga módján és rendkívül érzéki. Kitanora az érzékiség mondjuk eleve jellemző, hiszen nagyon jól tud játszani egy jeleneten belül is különböző hangulatok megjelenítésével. ezt az érzékiséget az alábbi trailer nem tartalmazza, esetleg csak nyomokban:
kb. jó egy nappal később képtartó vásárlása felé tartva (mikor máskor?) jutott eszembe, hogy igazán úgy lehet megfogni ezt a filmet, mint a Zatoichi tökéletes ellentéte. korban, hangulatban, párbeszédekben - egyszóval minden téren, minden létező porcikában azzal a filmmel ellentétes. persze ehhez ismerni kell a vak szamuráj történetét.
és hogy milyen a viennálé? tisztára a régebbi, még rendesen támogatott és megszervezett Titanic filmfesztivál jutott róla eszembe. a közönség is ugyanaz az egyetemista, artie, nem artie csak érdeklődő (mint én) - és ami a legmeglepőbb: pár 50-60as pár. nagyon családias hangulat alakult ki a moziban, tülekedés csak a beengedésnél volt, akkor is mértékkel - nem helyre szólnak a jegyek. utána kis csöndes zsongás, míg a film kezdődik a Stadtkinoban: persze, hogy függönyök húzódnak fel a színpadon, majd megjelenik a legmodernebb 16:9es mozivászon. mintha csak Emily Mimeu mozijába csöppentem volna a Piz Palu vetítésére. aztán a film végeztével ugyanilyen csöndes zsezsgés mellett kalandoztunk el az éjszakába, én speciel a kettes metróhoz. mert ugye metró, bécsben, mindig jár hétvégén éjjel. és majdnem félóra alatt otthon is voltam - hamarabb, mint nappal.
No comments:
Post a Comment