nem is tudom már, mióta szeretnék erről az egészen sok mindennel összefüggő témáról írni. pontosan nem is tudom, hol vágjak bele és hogyan vezessem végig a gondolataimat, szóval az a leghelyesebb, ha elkezdem.
és ahogy befejezem, el is engedem ezt a témát. eleget foglalkoztam vele. túl sokat is. minek súlyosbítani azt, ami amúgy is?
megbotránkoztató és megdöbbentő, mennyire kirekesztők és számos törésvonal mentén tagoltak a magyarok. nincs igazán különbség itt lakóhely vagy foglalkozás szerint, egyszerűen valakinek van elég esze, hogy belásson alapvető dolgokat, másoknak pedig nincs.
csak az elmúlt kb. fél év példáit sorolom fel:
- utálom a buzikat,
- utálom a cigókat,
- utálom a külföldieket,
- utálom a drogosokat,
- utálom akik kéregetnek,
- utálom a hajléktalanokat,
- utálom a törököket,
- utálom akik helyett adót fizetek.
folytathatnám a sort, de egyrészt már kedvem sincs hozzá, másrészt remélem érthető, mit kívánok megragadni.
a létező előítéleteket, a megbélyegzést és az elhatárolódást. és egyszerűen elegem van ezekből a fröcsögő undormányokból.
arról nem is beszélve, hogy kirekeszteni lehet szépen egyenként csoportokat egymás után. előbb-utóbb elkövetkezik a pillanat, amikor már nem marad mást kirekeszteni és kezdődik a testvérharc. csak gyorsan meg kell hamisítani a múltat, ellenségképet létrehozni és már kezdődhet is az ellehetetlenítés és újraosztás.
az a rossz hírem ebben a gondolatburokban élők számára, hogy az állandó harcban és küzdelemben nem jutnak előrébb, csúsznak hátrébb szüntelen. és azok a társadalmak, ahol nem árokásás, hanem közös nevező keresése zajlik, kisebb belső feszültséggel és nagyobb összetartással működnek. ez meglátszik az élettartamon, szaporulaton, korfán, előállított értéken és az emberek arcán is a metrón.
tehát lehet folytatni a gyűlölködést, csak nem érdemes. ahogy Palika énekli: a békülékenyekkel vagyok én. bizonyám, nem másokkal.
No comments:
Post a Comment